Egy kör a Hungaroringen

Egy kör a Hungaroringen

Ráfekszem a tankra és csak arra figyelek, hogy a legoptimálisabb fordulatszámnál kapcsoljam a következő fokozatot. Van pár másodpercem, hogy lazítsak az izmaimon. Ki kell használni. Aranyat ér ez a pár pillanat. 120, 140, 160, 180. S ha jól csináltam, akkor 190. Ám sajnos ez nem jön mindig össze. A célegyenes végén nagyon fontos, hogy jól találjam el a fékezési pontot. Határozott, erős mozdulat kell. A suzukim nem a fékeiről híres. S bizony méltán szórnak rá átkokat. Puding módjára nyúlik a kezem között az első fék. S miközben igyekszem intenzíven lassulni, elkezdem a sebességeket visszarugdosni. Négyesből hármas, majd kettes. A hátsó kerék sikítva jelzi, hogy kicsit talán durván teszem ezt. De szükség van a motor fékezőerejére. Talán három másodperc sem kell, s már döntöm is a motort a jobbos kanyarba. Korábban többször is kint jártam a bukótérben, mert túl nagy sebességgel mentem a célegyenes végi kanyarban. Van egy pont, ahol a piros-fehér rázókövet majdnem érintem. Ha jól csinálom, akkor kicsit megcsípem. Ám abban a pillanatban, hogy az érintési ponton vagyok, a jobb kezem teljesen elfordítja a gázkart. A fordulatszámom itt 6500 körül van. Nagyon kevés. Alig húz a motor. Úgy érzem, megállt a világ. Nem gyorsulok. Itt sajnos a 75 lóerő nagyon kevés. Visszaváltani pedig már többször próbáltam, ám a rutintalanságom miatt még nem megy. Ezen a ponton több motoros is elhúz mellettem. Azonban egyszer csak mégis elérem a 10000-es fordulatot. Jöhet a harmadik. De mire ez megtörténik már ismét teljes fék. Váltás vissza kettőbe, egybe. Kuplung fel. Hátsó kerék megcsúszik, de már a hosszú bal kanyarban fekszem. És próbálok a leggyorsabban végigmenni. Ez az egyik kedvenc kanyarom. Jól megy. A lábtartó karistolja a betont. Bal oldalt szinte érintem a rázókövet és már húzom is a gázt. A fejem közel van a földhöz. Úgy érzem, a fizikai törvények most nem hatnak rám. Száguldok a pálya jobb oldala felé. Dobom a második fokozatot és húzok balra, mert gyors jobb kanyar jön. De a gondolat még sehol, s a motor máris a jobb oldalra dől. Nyitom a motor torkát. Egyenesedem fel és teljes gázon száguldok tovább. Sajnos ezen a szakaszon ismét elvernek a „nagyok”. Sokszor olyan, mint ha állnék. Jöhet fél távon a harmadik fokozat. S jobbra húzódva, egyet visszaváltva már döntöm is a vasat balra. Kettesben szárnyalom át a következő balost. Megtanultam már, hogy ezt a kanyart nagyon gyorsan lehet venni. Elsőre nem láttam át, de ma már tudom, hogy itt nagyon lehet húzni. Jó pár motorost sikerül itt utolérnem. Aztán harmadik, balra húzás és ismét kettes, majd jobbra dőlés. Hosszú jobbos kanyar. Ez a rész ismét egy kedvencem. Kettesben jó fordulaton megyek. A motor jól húz. A lábtartó betont ér. A kigyorsításom remek. A kanyarból kijövet többször is előzök. A harmadik fokozatot váltom, s jön a sikán. Pár alkalommal itt szúrok be az előttem haladónak. Biztos nagyon kedvelnek érte. Vissza kettes, majd egyes. Jobbra dönt, de már dobom is a balt. Nagyon gyors a váltás. Ezt is sokan elszúrják. Így a következő rövid egyenesben nem tudnak jól menni. Ez egész jól szokott sikerülni. S mivel itt csak kettesig válthatok, nem jön ki a motorom gyengesége. Ez bizony ismét előzési pont. Nekem. Kicsi gázelvétel, itt fékezni nagyon nem is kell, csak egy pillanatra megtorpantom a gépet és már döntöm a balosba, ami rögvest egy hosszabb jobb kanyarban folytatódik. Itt aztán lehet menni. Következik a harmadik fokozat és egy hosszú balos. Vissza egyet és döntök a jobb kanyarba. Na, ez is egy érdekes kanyar. Körről körre tanultam meg, hogy itt mindig lehet gyorsabban menni. A pálya dőlésszöge miatt nem látom a határokat. És féltem belemenni. De mindig azt éreztem kifelé jövet, hogy még sok volt a határig. Mit tehettem volna? Egyre gyorsabban mentem bele. Igyekeztem legyőzni magam. Mert a tudatom azt jelezte, hogy nem bírok, nem szabad gyorsabban menni. Pedig dehogynem. Sokkal gyorsabban is lehet. Nos, ehhez kell a tapasztalat. Úgyhogy go! Rázókő érintés balon, gáz telibe és határ a csillagos ég. Jöhet a harmadik, s néha a negyedik is. És ekkor örülök. Ám itt is elvernek a „nagyok”. Az egyenes végén határozott fék és kettő vissza. Vagy néha három. A hátsó kerék sokszor szinte csak pattog utánam. Azért itt korábban többször is megjártam a bukóteret. Volt, hogy szinte minden körön kimentem. Előfordult, hogy a zászlós ember amikor meglátott, már automatikusan lengette a sárga zászlót. Mára már ez is a múlté. A jobbos kanyar erős. Baloldalon rázókő érintés és jobbra tartva teljes gázon jön a kettes, majd a hármas, de már vissza a kettes, mert következik a szerelmetes bal kanyarom. Itt is sűrűn előzök. Jó érzés. És miért szerelmetes? Mert életemben először itt ért le a lábtartóm. Most mit mondjak? Mint a szüzesség elvesztése. . .  A kanyar jól megy, a kigyorsítást már jól csinálom. Egyenesedem fel, de már dobom a harmadikat és készülök az utolsó kanyarra. Vissza kettőbe és döntés jobbra. Lábtartó aprón karistol. Gázt félig húzva, íven tartok, és ahogy meglátom a célegyenest, már teljes sebességgel száguldom. Még lelógok a motorról jobbra, de a jobb kezem már telibe forgatom. Felegyenesedem, befekszem a plexi mögé. És sírva élem meg, ahogy a nagy méneses vasak állva hagynak. Átszelem a célegyenest. S ha jól alakult a köröm, akkor az óra 2 perc 23 másodpercet mutat.

 Hogy honnan indultam? 2 perc és 50 másodperc. S hová tartok? Remélem, egy szép napon egy komoly motorral megközelítem a 2 percet. :)

 Most talán felteszed a kérdést, miért. Miért csinálom. Mire jó ez.

 Imádom a sebességet. Szeretem a fizikai és szellemi kihívást, amit a versenyzés hoz magával. Szerelmes vagyok a kanyarokba és abba az érzésbe, amit ezek a pillanatok hoznak. Boldogsággal tölt el az ésszerű kockázat bevállalása. Egy ringes nap után fáradtan gurulok haza. De a lelkem szabadságvágya, a szívem szárnyalni akarása, a testem adrenalin utáni éhsége teljesen kielégített. Zsibbadok, és kicsit fáj mindenem. De arcomon a mosoly sokáig megmarad. És fejben újra és újra átélem a nap minden pillanatát. A pillanatot, ahol hibáztam. A pillanatot, ahol jó voltam. A pillanatot, ahol boldog voltam. 

Csak az érdekesség kedvéért. Az adatok:
Pálya hossza : 4381m
Kanyarok száma: 14 db
Motorom típusa: suzuki sv650
Átlagsebességem: 108 km/h
Legnagyobb sebességem: 192 km/h
Legjobb köridőm: 2p 23mp

Egy sportolás tapasztalatai. . .

Kangoo

Új edzés – új örömök

 Egy kellemes délután született meg agyamban az ötlet, mely később életem romba döntéséért volt felelős. Elsőre pedig jó gondolatnak tűnt. Úgy véltem, hogy általános kondícióm kívánnivalókat hagy maga után, ezért valami sportolás után kellene néznem. Már korábban felfedeztem a kangoo jumps izzasztó sportot, s most úgy véltem, eljött a pillanat, hogy megismerkedjem vele. Hisz mi sem lehet egyszerűbb annál, hogy fain kis rugókon pattogva, kicsi mozdulatokat végre hajtva majd szépen elugrándozzam. Csupa vidámság és közben észrevétlen rohannak majd le a felszedett kilók.

 Nem tagadom, kifulladt sportolónak álcázva elmentem felmérni a terepet. Az átlátszó plexifalnál az edzőteremben úgy csináltam, mintha csak megpihennék. Mintha ott sem lennék. Csak lágy szellő, egy kisebb fuvallat. Észrevétlen tengtem-lengtem. De közben árgus szemekkel figyeltem a bent mozgó alakokat. Kifigyeltem, hogy mennyi jó fenekű fiatal csaj pattog össze-vissza enyhe izzadságban. S láttam koros hölgyeket, sőt urakat is, akik könnyedén – bár izzadtan – ugráltak. Arcukon földöntúli mosoly. Látszott, hogy élvezik. Látszott, hogy ez egy olyan pasinak – mint én – aki azért már vett részt komoly edzésen, annak ez a kis pattogás-kangoozás nem lehet nagy dolog. Az, hogy esetleg hibát követek el azzal, hogy nem várom meg az edzés második 10 percét sem, sajnos csak jóval később mutatkozott meg. Amikor már én is bent ugráltam.

 Az eset úgy történt, hogy könnyed, lágy mozgást magamra erőltetve jelentkeztem a befelé igyekvők közé. Örömmel láttam, hogy csupa nyitott arcú, kedves ember között fogom a következő órát tölteni. Ki gondolta volna? Ugyan ki, hogy ezek a hithű anyagyilkosok nem nekem örülnek, hanem annak, hogy láthatnak majd egy újabb balekot, aki majd elvérzik a terem homályában.

 A cipő kiválasztásánál is készségesen segítettek ezek a brigantik. Ekkor még úgy hittem, életem legjobb döntését hoztam. Az élet szép. Az emberek szeretnek. Mi is kellhet még? Ja, felállni a lábamon ezekkel a most már ormótlannak tűnő cipőkkel. De én sportember vagyok.  Így ez elsőre sikerült is. Szép nagy lendülettel ugrottam talpra. Majd ugyanezzel a lendülettel kerültem kb másfél méterrel a talaj fölé vízszintes pozícióba, és  érkeztem a földre, a fejemmel tompítva az esést. Ha nem azon küzdök, hogy ne ájuljak el, akkor láthattam volna, hogy egyöntetű 10 pontra adták ezt a produkciómat. Ám sajnos éppen elaléltam pár másodpercre.

 De minden kezdet nehéz. Így már magam mögött is hagytam ezt a kis apró kellemetlenséget. Igyekeztem könnyednek mutatkozni és úgy tenni, mintha én ezt direkte így akartam volna csinálni. Úgy tűnt, sikerült is. Mindenki magával volt elfoglalva. Gondoltam, akkor jöhet az edzés. Léptem egyet és vártam, hogy lábam majd felpattan. A rugó teszi a dolgát. És én majd a terem tetejéről úgy hozom vissza a térdem, ahogy ezt másoktól is láttam. Ám a lábam nemhogy nem pattant vissza, de egyenesen a padlóhoz ragadt. Na mondom. NA! Itt valami cipő hiba lesz. Hehe. Már megint én kaptam a hibás terméket. Kéretik cserecipőt!!! A rugók valahol lemaradtak. Már éppen a felháborodásomnak adtam volna hangot, mikor a mellettem diszkréten röhögő egyed szólt, hogy kicsit komolyabban, erőteljesebben próbáljam meg. Jah. . . .Bocsi. Nem mondtátok, hogy Fekete Laci lába kell ennek a cipőnek az aktiválásához! De rajtam ne múljon. Majd megmutatom nektek! És földhöz vágtam a cipőt s láss csodát. Működött. Ujjé!!! Az élet mégis szép. Az emberek mégis csodásak. Ez a csapat pedig maga az élet, a vitalitás.

 Az edző már mutatta is a gyakorlatot. És én lelkesen vetettem magam az edzésbe.

 Negyven perc múlva ránéztem az órára és ekkor láttam, hogy öt perce csináljuk a gyakorlatot. Én esküszöm úgy véltem, negyven perc telt el. De hát csak nem állt meg a szerkezet, mert járt a másodperc mutató. Hu. Mondom. Ez hogy lehet? Én már fáradok. Valami nem stimmel. Kb újabb öt perc múlva – én 20-nak éreztem - rájöttem. Valami autó tolvaj, egy megátalkodott kutyakínzó kiszívta a teremből az oxigént. Agyhalálom lesz!! Szerettem volna kiáltani, de ekkor jöttem rá, hogy a nyálam is ellopták! Basszus! Itt komoly bűncselekmények sorozata állt fent! Sajnos. Igen, sajnos ezt csak én észleltem, mert a többiek vigyorral az arcukon ugráltak. Jelzem, én is ugráltam. Mert mikor lenéztem, láttam, hogy a hasam alatt található testrész – amit nem éreztem már magaménak - mozog. De nekem ahhoz semmi közöm nem volt. Én már az agyhalál állapotában voltam. Na ekkor valami galád, családmegrontó leöntött sósavval. Az arcomhoz kaptam. Ordítani akartam, de a hangom még mindig nem jött elő. Viszont konstatáltam, hogy csak az izzadság ömlik a szemembe és marja, csípi a látóidegem úgy, hogy a vakság esete forog fen. De már a szám is tele van. Éreztem, hogy újabb csapás ért. A tüdőm. Sajnos valaki a teremben tüzet gyújthatott. S erre az én tüdőmet találta a legalkalmasabb helynek. Hogy milyen emberek vannak. . . .  

 Na ekkor éreztem először azt, hogy nem biztos. Nem egészen tuti, hogy jó ötlet volt ide jönni. De akaratom kemény, mint a gránit. Felszívtam a tüdőm. Eloltottam a rajta levő tüzet. Befeszítettem az arcizmom.  

 Letöröltem az izzadságot. És újult erővel folytattam a kangoo-edzésem. Két egész percig. Mert akkor durrant be a bal vádlim. S többet soha nem is volt hajlandó mozgást imitálni.  Olyan lett, mint egy farönk. Kemény és merev. A rugók megpattantak. A lábam pedig önálló életre kelve, magától ment a fejem fölé. Ezzel a kis mozdulattal lényegében kaptam egy részleges szalagszakadást. Sebaj. Akkor sem adom fel! Arcom merev. Akaratom acélos. Folytatom. Sajnos a testem viszont nem volt már acélos. Ő máshogy döntött. Úgy, hogy nem folytatja. Ezen elvitáztunk pár másodpercig. Ő győzött.  No de sebaj. Leülök. Fúvok kicsit. És majd újra kezdem.

 Kiszúrtam, hogy zsámolyok sora van egymásra rakva hátul. Gondoltam, majd oda én ráülök, és ott pihegem ki utolsó leheletem. Ezt meg is tettem. Ám mivel a mozgásom már nem volt a régi, így nem rá, hanem neki sikerült dőlnöm. Sajnos, ezzel mint a dominónapon a rekord döntés, úgy dőltek el a zsámolykúpok. Lényegében három pillanat alatt romba döntöttem a termet. Ha lett volna nálam gyalogsági ásó, akkor elásom magam, így azonban próbáltam részvétet generálni irányomban és nekiálltam összeszedni a romokat. Sajnos ez a cipőkkel a lábamon még akkor is nehéz lett volna, ha momentán jó állapotban vagyok, de így. . . . Ugyan már kérem. Lehajoltam egy elemért. Majd a beállt lábaim bicskaként rántva össze az izmaim, úgy is tartottak. Arra sem volt erőm, hogy dőltömben a kezeimmel tompítsak. Arcra érkeztem. Mondjuk az igaz, hogy nem fájt, mert ekkor már semmit nem éreztem. A katatón állapotnak ugyan is ez az előnye.  Fájdalom nuku. Az majd másnap jelentkezik. De most. Most semmi. Csak feküdtem a hátamon, mint egy kis bogárka. És arra vártam, majd valaki megtalál. Megsajnál. És magához vesz. Etet, itat. Életben tart. S egyébként is. Valaki adjon abból a cuccból, amit ezek itt szednek. Mert az nem létezik, hogy normális ember ezt képes végigcsinálni. Valaki segítsen!!!

 Szerencsére a kollégák pikk-pakk összerakták a termet. Engem a sarokba állítottak és megkértek, hogy ha lehet, akkor ma már több kárt ne okozzak, mert nem rentábilis a jelenlétem. Szólni nem bírtam. Ellenkezni meg pláne nem. A jó csajok lesajnálkozva, irtózattal az arcukon már nem jöttek a közelembe. Érezték, rontás van rajtam. És ekkor még csak 30 perce tartott az óra. A többiek folytatták az önfeledt pattogást. Én meg csak néztem, néztem őket. Már rég hazamentem volna, ha valaki kigurít a teremből. De arra várni kellett a végéig. Menni pedig már képtelen voltam.

 Kicsit később hazaértem. Direktbe rákötöttem magam a vízművek nagynyomású csapjára és magamhoz vettem 5 köbméter vizet. A barátnőm jelezte, hogy jó lenne, ha fürdenék. Sajnos ennek a kérésnek nem tudtam eleget tenni. Tekintettel, hogy a mozgásom felett még nem nyertem vissza az irányítást. Ebből kifolyólag az anyagcserém felett sem. Ezt nem is részletezném tovább. Most albérletet keresek.

  És úgy döntöttem, többet nem veszek részt ennek a kínai szektának a szeánszán. Mert az biztos, hogy itt valami van a háttérben. Ezt normálisan nem lehet csinálni. . .  Most a helyi sakkszövetséghez adtam be a kérelmem. Végül is az is sport. De ha ott meg ínhüvelygyulladást kapok, akkor száműzöm magam a Földről. . . .

RRGY