Utunk az első
félmaraton lefutásáig,
avagy Horváth Fruzsina és Rába György
vesszőfutása az őrületbe.
A dolog úgy kezdődött, hogy rájöttem: valóban
nagy a hasam. Ezt a tényt az a momentum támasztotta precízen alá, hogy a cipőm
bekötésének háromszor indultam neki, és kizárólag szuszogva bírtam teljesíteni
a feladatot. Ekkor döntöttem úgy, hogy itt valamit tenni kell. Felmerült a
tépőzáras típusú lábbeli beszerzése, de ezt végül elvetettem, mert mostanában
nem sűrűn láttam ilyen kivitelt az üzletekben, meg hát egyébként is. . . A legjobb lenne talán lefogynom. Ehhez több
módszer is az eszembe jutott, kezdve valami update marhaságtól a fosatós
káposztán át a léböjt-kúráig, de ezeket elvből elvetettem, no meg azért is,
mert mikor megpróbáltam, simán kihánytam. Így nem maradt más, mint valami
mozgást találni, ami segíthet a fent említett probléma megoldásában. Miután minden
mozgás alapja a jó társaság, így rávettem egy kedves ismerősömet, név szerint
Fruzsit, hogy vásároljunk fitness-bérletet, s vágjunk neki a futásnak, mert az
nekünk jó lesz. De ha nekünk nem is, az edzőteremnek mindenképpen, mert
fizetővendégek leszünk. Fru mindig is szerette a teljesen hülye ötleteket, így
elsőre igent mondott, ám közölte, hogy tuti nem vesz bérletet, mert ő jógahívő,
így ha nagyon könyörgök - és csak a barátságunk kedvéért - hetente egyszer
lejön velem edzeni, bár nem érti, miért pont futni, de hát a barátság az
barátság. Mikor megtudta, hogy utána wellness-látogatás a jutalom, felvetette,
hogy mi lenne, ha mégis venne bérletet, de csak a spa-ba. Úgy a többit akár ki
is hagyhatnánk. Hosszas vita után egy borús novemberi napon érkeztünk az
edzőterembe. Odaballagtam a futópadhoz és bemutatkoztam neki. Ekkor ért hozzánk
Fru, s megkérdezte mi ez az ormótlan gép. Na, jól kezdődik - gondoltam, de már
mondta is, hogy csak viccelt, persze, hogy látott már ilyet. Valami prosiban,
meg a tévében is. Szóval csak azt mondja meg valaki, hogy kell bekapcsolni és
már futna is tova. Fel is állt a gépre, s jelezte, hogy nem nagyon szeretne
csicska 8-as tempón kezdeni. Mindjárt fel is nyomta 10-esre a sebességet. Én
persze röhögtem, mert tudtam, hogy mindjárt meghal, de 20 perc után rájöttem,
hogy komolyan gondolta. Jólvanna - akkor talán én is felvenném a tempót, így az
addigi 6-osról átváltottam 8-as fokozatra. Esküszöm még a hajam is lobogni
kezdett. Élveztük nagyon.
Másnap reggel ébredés után a következő sms
jött Fru-tól: "Ne haragudj, de anyukád tuti csuklik. Nem bírok lábra
állni." Nevettem, mert vicces lány, s felálltam volna, de a lábaim engem
sem bírtak el. Simán összeestem. Két napig nem tudtunk járni. A buszra idős
nénik segítettek felszállni, s szó nélkül adták át a helyüket a két rokkantnak.
A lépcsőn sírtunk és csak arra mentünk, ahol lift is volt. A wc-re pedig
egyszerűen ráejtettük magunkat, én pedig letéptem a csapot, amibe kapaszkodtam,
mikor fel akartam állni. Barátnőm bejött a ricsajra és csak bámult, hogy ülök a
budin, ölemben a lekapott fürdőszobai kellékkel. Szereled? - kérdezte ártatlanul, amire én inkább
nem feleltem. . . Ekkor látogattam meg
először a bioboltot és költöttem el egy nagyobb összeget különböző edzés előtti
és edzés utáni kencékre. Később inkább beszálltam a boltba résztulajdonosként,
mert annyi lóvét hagytam ott, hogy már a tulaj is megsajnált. Haszna persze egy
szál se volt a sok cuccnak, de a hit! Az nagyon fontos! A másik mágikus szer a
szőlőcukor volt. Nagy tételben fogyasztottam, aminek az lett a hatása, hogy ma
már a látványa esetén is hányási rohamom van. Az egészben egy jó dolog volt,
mégpedig az edzések utáni wellness-látogatás, melyben egyenesen verhetetlenek
voltunk. Órákat képesek voltunk ejtőzni és nem csinálni semmit, azon kívül,
hogy az őrületbe kergettünk mindenkit a dumálásunkkal. Tényleg megérte bérletet váltanunk...
Valamikor januárban odavetettem Frunak, hogy
mi lenne, ha
Fruzsi inkább a jógában hisz |
Március idusán otthon nézegettem a Vivicittá
nevezési lapját kitöltés céljából, amikor szörnyű gondolatom támadt. Valami
ördög bújhatott belém, mert az a gondolat fészkelődött a fejembe, hogy ha már Vivicittá-t
futunk, akkor futhatnánk akár félmaratont is. Miért is ne? Rögtön fel is hívtam
Fruzsit. Te hülye vagy! - mondta ismét minden bevezetés nélkül. De jó. Benne
vagyok, viszont még soha nem futottam nem futópadon, és ott is csak 8 km-t.
Sebaj. Majd futunk és növeljük a távot. S amúgy is, most majd maximum megnézed
a Paprika tévén az ismétléseket is. Ha másra nem is lesz jó ez az egész, de
kiváló szakács lesz belőled. . . Így
lesétáltunk a teremhez, felmentünk szokásunknak megfelelően lifttel az emeletre
és beállítottuk a távolságot 12 km-re. Másnap dezsavű érzésem volt. A lábaim
ismét nem bírtak el, de most a vállaim is leszakadtak. Viszont rögtön jó kedvem
is lett, mert tudtam, hogy Fru sem lehet másként. Csak ne találkozzak vele pár
napig, mert tuti lever. . .
Egy havas áprilisi napon :) a wellnessben
ejtőztünk, mikor felvettem, hogy miután futni sem tudunk és gyíkok is vagyunk,
mi lenne, ha legalább vennénk valami veretős cipőt, ami talán megmentene a
totál haláltól. Fru egyetértett, így másnap elmentünk cipőt venni. A boltban
két srác és egy jó fej csajszi múlatta az időt, akik nagyon készségesek voltak.
Elmagyaráztuk, hogy félmaratonra néznénk cipőt saját részre. Mondták, teljesen
jó helyen járunk, de áruljuk el, hogy hogy futunk. Nos szarul, de hogy jön ez
ide? - kérdezte Fruzsi. - Nem úgy - nézett ránk bambán az egyik srác, hanem. .
. áááá, de inkább hagyjuk, itt egy cipő, Fru ugorjon bele és megnézik hogy fut.
Jót röhögtem, nem elég, hogy bámulni akarják a seggét, de még meg is
izzasztják. Profik a csávók. De Fruzsi már futott is fel-alá. Kielemezték,
ráadtak 10 perc alatt 30 pár cipőt. Én eldobtam az agyam. Közben ment a duma, s
az egyik srác megemlítette, hogy ők maratonisták, s kérdeznék, hogy hetente
hányszor járunk futni. Ötször, vagy hatszor? Én a röhögéstől nem tudtam
válaszolni, de Fru állta a sarat és közölte, hogy ő egyszer, én kétszer is. A
srác szemöldöke a homlokára került, de már folytatta is: hogy most vagy ő nem
ért magyarul, vagy mi, mert azt kérdezte, hogy hetente, nem naponta! Nos öreg
jól értetted. Hetente kétszer. Jaaaa, néztek ránk furán. - És hány km-eket
futtok? - Nos egyszer már futottunk 12-t. Összenéztek és képtelenek voltak
eldönteni, hogy hülyéskedünk-e, vagy komolyan mondjuk. Erre a hölgy mentett ki
minket, hogy végül is mindegy, ha lelkesek vagyunk, az a fontos, maximum majd
lesétáljuk. Persze. Ez nem normális. Annyit sétálni??? - Mi bevárjuk a buszt! -
mondtuk kórusban.
Ekkor szóltak, hogy én következem. Cipő fel és futás a falig.
Vagy hatszor. A hatodik után én befulladtam. Úgy hiszem ekkor hitték el, hogy
mi komolyan nem tudunk futni.
A kezdeti frissesség már a múlté |
Aztán eljött a nagy nap. Felöltözve, tisztára
futónak álcázva álltunk a gyepen a Margitszigeten. - Te, mi a francot keresünk
itt? - kérdezte Fru. - Fogalmam sincs - vigyorogtam. Félelmemben. -Nem vagyunk normálisak
- mondta. - Ja, tudom. De most már. . . Ekkor hívtak a Béres Alexandra
bemelegítésre. Na, sok mindenre gondoltunk, de a következő 20 percre bizton
mondom, nem számítottunk. Szandi vigyorogva nyomta a showt, ugrált, tornázott,
bíztatott. Mi is vigyorogtunk, öt percig. Aztán már alig kaptunk levegőt. Én a
végén közöltem, hogy köszönöm szépen, elfáradtam, húznék haza. Itt tuti, hogy
senki nem normális, ha ez volt a bemelegítés. Fru közölte velem, hogy sehová se
mehetek, mert ha már idáig kirángattam, akkor maradnom kell. Bár ő sem annyira
biztos abban, hogy nem kellene-e inkább taxit hívni és elhúzni innen, de mire
ide értünk a gondolatokkal, már indult is a menet, s vitt minket a lendület
előre. Fruzsi szokásához hűen elemezni kezdte, hogy mennyire jó lenne meginni
egy pohár sört és mennyire fika itt mindenki, mert senki nem gondolt arra, hogy
meleg lesz és muszáj sört hozni magukkal. Sajnos a megszokott Paprika tévé is
hiányzott neki, ezért elkezdett receptekről mesélni, sőt kilátásba helyezte,
hogy ha valaki elé lógatna egy fél sonkát, akkor képes lenne akár gyorsabb
tempóra is. A körülöttünk lévők egy része részvéttel nézett rám, egy másik
része pedig helyeslően bólogatott. Érezték, hogy tud valamit a csaj. Aztán úgy
a negyedik kilométernél elmagyarázta, hogy tényleg nem vagyunk normálisak, hogy
így jöttünk városnézésre, mert szerinte ennyiért már busszal is mehetnénk, s higgyük
el, azzal sokkal kényelmesebb. De a valódi baja az volt - tudom jól - , hogy
nem hagytam reggel megenni a megkívánt cigánypecsenyét, hanem banánnal etettem
meg. Világos, hogy ezt míg élünk nem fogja megbocsátani nekem. De, hát ez az én
keresztem. A hatodik kilométernél nekem konkrétan elfogyott a szuflám.
Továbbiakban nem szóltam vissza, amit szóvá is tett. Nem idézném, mert akkor a
25-ös karikát kellene kitenni, de a lényege az volt, hogy ennyire unalmas még
sosem voltam, s ha már elcsaltam ide és paprikatévé sincs, akkor legalább
dumálnék vele, de biztos hülye sznob lettem, mert csak lihegek itt összevissza.
Sajnos ekkor elkezdte a pesti épületek tárlatvezetését, külön kiemelve a Mária
templom aládúcolásával, vagy mi fenével. Miután nem tapsolták meg, így ismét
közölte, hogy számára ez kicsit unalmas, így jobb társaságot keres magának.
Ezzel elszaladt előre. A 21 km-es távon megismerkedett vagy 40 emberrel. Volt
köztük olyan, akivel lezsírozta, hogy a futás nem indokolt ilyen melegben,
inkább üljenek be valahová sörözni, sőt odáig jutottak, hogy ha már itt vannak
és futnak, akkor már csak lefutják a távot, de a célban találkoznak és elmennek
kocsmázni, hogy érjen is valamit ez a nap. Volt, akivel csak simán
lebratyizott, s talán voltak, akik annyira nem örültek neki. Én eközben a
túlélésért küzdöttem. Ugyanakkor annyira féltem a busztól, hogy elüt, hogy
inkább futottam, ahogy bírtam. Fruzsi közben ugrált, meg szórakoztatta a
tisztes futókat, majd a 18. km-nél úgy döntött, hogy neki ebből elege van, s besprintel
a célba. Mint kiderült, páran lehülyézték, hogy ilyenkor még képes itt
sprintelgetni, de ő ezt inkább dicséretnek vette és megköszönte a bókot. Mikor
beért a célba, megállt, hogy megvárjon. Ez igazán kedves volt a részéről, bár
így az a helyzet állt elő, hogy a találkozásunknál ő már teljesen pihent volt,
így képes volt beszélni, míg én legalább 15 percig néma maradtam. De ez a
tündér lány betámogatott a pihenőbe, majd egy teljesen váratlan pillanatban
tőrt szúrt a szívembe a következő mondatával:
- Figyi, mi
lenne, ha még lefutnánk a 10 km -es Vivicittá távot is? - Hülye vagy - nyögtem
ki és többé nem voltam hajlandó szóba állni vele. Rájöttem ő egy T-1000-es
modell, viszont én nem vagyok John Connor, hogy szembeszálljak vele. Ezért inkább
elmenekülök erről a földről, ő meg csak pusztítsa a népet kénye-kedve szerint. S hogy mindezt meddig? Egészen a júliusi
maratonig. Ahová ismét neveznünk kellene. . .
Az első kilométerek, de a célig be nem állt a szája |