Mese a barátságról

 Július közepe volt. A napsugarak már korán reggel felmelegítették az aszfaltot. Az emberek lenge ruhákban indultak munkába, s a nap sugarai mosolyt csaltak még a morcos arcokra is. Csodás nap vette kezdetét. . . . 

 A déli órákban a még teljesen néptelen utcák lassan éledeztek. Azokban az időkben, a nyári szünetekben még nem volt jellemző, hogy nyaralni járjanak a gyerekek. Viszont minden napnak délutánján, az utcán gyűltek össze, hogy végtelen játékba kezdjenek. A tereket, a játszókat belepték a vidám, harsogó gyerkőcök. A hinták foglaltak voltak, a homokozók körbeülve. A mászókákon, mint kicsi majmocskák mindenhonnan emberkék lógtak. A focipályákon csapatok alakultak, ahol sötétedésig ment a játék. Egyik helyen tollasoztak, a másikon ugrálóköteleztek.

 Nem volt még EU-konform, nem voltak még tiltások, nem volt még biztonság hátán biztonság. Viszont voltak barátságok, szerelmek, voltak bandák és volt sok-sok boldogság. . . .

Az egyik téren gyerekek egy csoportja gyűlt össze. Kerékpárokkal, labdákkal. Ment a bandázás. Ekkor egy csodálatos, narancssárga bicaj tűnt fel a látóhatáron. Az egyik fiú meglátta a bringás srácot. Az arca mosolyra nyílt, ahogy felismerte a barátját. – Szia Robi! Te milyen bicajjal jöttél – kiáltott rá. A Robinak nevezett srác vigyorogva és büszkén állt meg a kiabáló fiú előtt. – Most kaptam – felelte. Mindenki irigykedve állta körül az új szerzeményt.

-Húú, én még ilyet nem láttam – mondta az egyik fiúcska. 

 A járgány maga volt a varázslat, gyönyörű darab. A vázat szét lehetett nyitni, így könnyen szállíthatóvá vált. A kerekei vakítóan csillogtak a napfényben,az ülés fényes, fekete színe pompásan illet a narancssárga fényezéshez. Az első fékek pedig patkófékek voltak. A korábbi cajgákon az első fék gumija a kerékgumit nyomta és a súrlódás próbálta fékezni a lendületet. Bizony alig lassította a sebességet. Ez a szerkezetet viszont már az abroncsot fogta közre és képes volt akár teljesen megállítani a kereket. De ilyen fékrendszert még csak nem is láttak soha. Nemhogy használtak volna. De a bicaj legszebb, legirigyeltebb része még sem ez volt. Hanem a kormányra szerelt visszapillantó tükör. Nos, az maga volt a csoda. Irigykedve nézték. Ilyet még csak motorkerékpáron láttak. Minden gyerek arcán ott volt a vágy, hogy nekik is legyen egy ilyen gyönyörű kerékpárjuk. . .

– Odaadod egy körre? – kérdezte a srác a csapatból. A Robinak nevezett fiú arcáról eltűnt a mosoly. Átsuhant a gondolatán, hogy nemet mondjon, de jószívű volt és egyébként is. Kedvelte a barátját. Csak hát még alig tekert ő is, ráadásul annyira féltette a szép ajándékát. Hamar döntött. – Jó Gyuri, de vigyázz rá – kérte.

 A fiú felpattant a gépre és már repesztett is világgá vele. Ügyes srác volt, sosem aggódott. Élvezte a sebességet és azt, hogy milyen jól tudott száguldozni. Szinte milliméterre oda rakta a bicajt, ahová akarta. Bárkivel kiállt bármikor ügyességben egy versenyre. Bízott magában. Így száguldozott a járdán, az ő terepén, ahol nem érte soha meglepetés. Ám ebben a pillanatban egy bokor mögül egy járókelő lépett elé. A srác bevágta az első féket és a hátsót is. Normál esetben simán elkerüli az ütközést, de ez most nem egy normál eset volt. Mert még ez az egyébként ügyes fiú sem ismerte a patkófék előnyeit. A szerkezet hibátlanul működött. Megállította az első kereket, így az megcsúszott és Gyuri gyerek máris a földön találta magát. Nem értette pontosan mi történt. Ilyen hogy fordulhatott elő. . .

 Ahogy felállt megnézte a sebeit. Vérzett a térde, a karja is felhorzsolódott, de mindez eltörpült amellett, hogy a hiúságán mekkora seb keletkezett. Nem szokott ő elesni. . . S ahogy felállította a bicajt, meglátta. És elsápadt. Eltörött a gyönyörű bicaj éke. A visszapillantó tükör. Na, most hogy viszi vissza a gazdájának a sérült cajgát? S mit mond, hogy lehetett ilyen béna? Önérzetében megbántva lassan tekert visszafelé. . . .

 - Van egy kis baj – kezdte. – Elestem. Robi meglátta az összetört tükröt. Az arca hamuszürkévé vált. A szeme csillogó lett. Nem szólt. Elvette a gépet, ráült és szó nélkül eltekert. Gyuri ott állt és zavartan nézett utána. Dühös lett. Hiszen azért nem akkora dolog ez. Jó, hogy elesett és jó, hogy eltört az a fránya tükör, de azért így elmenni. Szó nélkül. Azért ez nagyon túlzás. Azért ez még nem a világ vége. Mérges volt. A barátjára. Hogy otthagyta, mert ennyire fájt neki. Pedig ez nem is olyan nagy dolog. Ismételgette magában. . .

 Egész nap ez járt a fejében. Elgondolkozott, hogy este felhívja-e a barátját, de végülis úgy döntött, hogy ha ő így szó nélkül eltekert, akkor nem hívja. Ekkora hibát azért nem követett el, hogy így megsértődjön. Felfuvalkodott srác. Nem is barát az ilyen. . .

 Az autó lendületesen érkezett a parkolóba. A benne ülő fiú lazán ugrott ki az álló járműből. Becsapta a lada ajtaját és már fent is volt az első emeleten. A lány beengedte. Sokszor találkoztak, olyanok voltak, mint a testvérek. Kedvelték egymást. Az elmúlt évek alatt annyi időt voltak együtt, hogy mindent tudtak egymásról. A lány öccse volt a fiú legjobb barátja. Sokat beszélgettek. Hol a jelenről, hol a régi dolgaikról. Ezen a napon éppen „nosztalgiáztak”. A lány mesélt. . . 

 - Jaj, Gyuri ne is mondd! Emlékszem az a nap a családunkban bár jól indult, de olyan furcsán végződött. A Robi meg jól összeveszett az apuval. Tudod milyen volt az apu. Kemény és céltudatos, mindig kioktatott mindenkit. Na, aznap a Robi a jó tanulmányi eredményéért megkapta azt a bicajt. Eszméletlen boldog volt, még ebédelni is alig tudott, annyira várta, hogy kipróbálhassa az új kerékpárját. Ebéd után kimentünk a telekre és ott végre anyuék ünnepélyesen átadták neki. A Robi korábban már persze látta, így jól leesett az álla, mert nem volt rajta a visszapillantó tükör. Az apu leszerelte róla. Ezen összevitáztak, hogy igenis tegye vissza. Persze apám mondta, hogy minek, csak összetöri, s teljesen felesleges, inkább tegyék el a garázsba. De Robi – aki mindig elfogadta az apu döntését, most valahogy kiállt maga mellett és kiharcolta, hogy igenis szerelje vissza azt a tükröt, mert ő bizony tud rá vigyázni. Heves szóváltás alakult ki, de végülis visszakerült a tükör, bár apám morgott rendesen. Mondta is, hogy fogadást ajánl, hogy egy héten belül szedheti majd le. Az öcsém meg csak állította, hogy biztos, hogy nem, mert vigyázni fog rá. Nagyon büszkén és boldogan ült fel, s indult útra.

 Erre egy óra múlva jön haza, lóg az orra, a tükör meg eltörve. Gondolhatod mit hallgatott az aputól, miközben leszerelték a törött darabot. Aztán este még az anyu is lehordta, hogy miért nem hallgatott az apjára. Egyébként furcsa.

 Mert soha nem mesélte el, hogyan is törte össze azt a fránya tükröt.